„Marad. Te fizeted. Vagy pakolsz” – mondta a barátom, miközben a húga hat dizájner bőröndje mellett állt abban a chicagói lakásban, amit egyedül fizettem. Aztán átnyújtotta nekem a kinyomtatott napidíjlistát, mint egy számlát, úgy mosolygott, mintha nem lenne más választásom, és elfelejtett egy apró részletet megemlíteni az íróasztalom fiókjában: a bérleti szerződés minden oldalán csak egy név szerepelt.
A vasárnap reggeleknek a lakásomban úgy kellett volna hangzaniuk, mint az eszpresszógépem sziszegése, a konyhai hangszóróból hallható jazz halk sercegése,…